Gojira - Fortitude lemezkritika

Amikor először hallottam az első egy-két singlet a Fortitude-ról, mondtam magamnak, hogy ez mennyire erős lemez lesz, a Gojira majd mennyire oda fog baszni végre. Aztán jöttek sorra az új dalok, meg kijött a teljes album, és hirtelen azon kaptam magam, hogy már egyáltalán nem is hallgatom. Persze jött a covid meg minden, elvileg 2017 óta íródott az anyag, és stúdiózás közben nem is tudtak a tagok rendesen találkozni, lássuk mit sikerült ezekből a körülményekből kihoznia a zenekarnak.

Ez a lemez egyszerre tök jó és nagyon gyenge. Becsületesen le van hozva rajta minden, eszméletlenül jól szól, erősek a szövegek, jó a hangulata, és mégis, valami nagyon hiányzik belőle. Nem akarom igazából lehúzni a Fortitude-ot, mert tényleg vannak nagyon erős pillanatai, de azt se mondhatom, hogy nagyon jó lett, hiszen a Gojira annyira magasan tartja a mércét, hogy azt nem kis mutatvány megugrani.

A nyitószám Born For One Thing felcsillantja a reményt a hallgatóban, de valójában nem túl emlékezetes, erőtlenül indítja el az albumot. Valahogy nincs meg benne az a habarcs, ami összetartaná egy stabil egésszé a dalt. Második tétel az Amazonia, tagadhatatlanul a Sepultura Roots-os témáira emlékeztető megfejtés, nem rossz szám, de ez is valahogy megfolyik, a szerkezetéből hiányzik az a feszesség és erő, amit a Gojira eddig olyan meggyőzően tudott a zenéjével közvetíteni. Amúgy a dal ősi, törzsi hangulata iszonyatosan bejön, és ez visszaköszön az egész lemezen.

Az Another World volt az első single ami még tavaly nyáron kijött a lemezről, és sajnos az van, hogy ez egy unalmas szám. Talán a leggyengébb az egész albumról. Itt érzem a legjobban, hogy be van húzva a fék, és itt most nem tempóról meg riffekről beszélek, bár ezen a téren se annyira erős. Inkább a kraft, az érzés, a jelenlét hiányzik, ez az a dal, amit két-három hallgatás után már nem nagyon pörgettem többször. Mario Duplantier korunk egyik legjobb dobosa, azt nyilatkozta, hogy ezen a lemezen a riff szolgálatában tett egy lépést hátra, én úgy gondolom bár ne tette volna!

A Hold On a Gojira-spektrum elszállós oldalán helyezkedik el, és még újat is mutat igazából. Jól látszik, hogy ezen a lemezen ez a megközelítés sokkal jobban feküdt a zenekarnak, mint a zúzda. Szövegileg is az egyik legpozitívabb hangvételű tétel.

A New Found olyan, hogy ha bármilyen más zenekar csinálja meg azt mondom, mennyire jó, de Gojirától ez nagyon kevés nekem. Sajnos az egész lemezt belengi ez az erőtlenség, és ez kifejezetten megmutatkozik ebben a dalban. És itt van egy elég komoly ellentmondás amúgy, mert szövegileg az egész album, még a címe is, egy megerősítést közöl, hogy kapd össze magad, légy önmagad legjobb verziója, és minden fasza lesz. Sajnos ez az attitűd a dalokban nekem nem annyira jön át, főleg a lemez első felében. Amikor pörgetem például a 2008-as Toxic Garbage Island-et, lelki szemeim látom azt a megfékezhetetlen dühöt, ami hajtja a nótát előre, na ez a Fortitude-on egyáltalán nincs jelen.

A Fortitude-The Chant páros szerintem a lemez legjobban sikerült pillanata. Teljesen más irány, de az album egyik legigazibb mozzanata ez a két, amúgy teljesen összefüggő dal. Itt sikerült elcsípni azt a magasztos, felemelő érzetet, amit ez a lemez képviselni akart. Alapvetően egy egyszerű kis énekdallam uralja be végig a számot, de ez most szerintem nagyon betalált. Hallatszik, hogy az ilyen szép melódiákat most nagyon érzik a szerzők, és kellően jól is áll nekik.

A The Chant könnyed együtt éneklése után jön a Sphinx, amibe talán még a legtöbb erő szorult a lemezről. Az egyiptomi kőkolosszus ősi erejének címzett dal van talán a legjobban szerkezetileg összerakva, nem folyik úgy szét, mint a lemez első felének dalai. Van benne pár régi gojirás megmozdulás is, hálistennek.

Into The Storm volt az a szám, ahol azon kaptam magam, hogy annyira elkalandoztam hallgatás közben, hogy mindenre figyeltem, csak a dalra nem. Pedig basszus a Gojira kurvára nem ilyen zene! Amikor például hallgatod a The Art Of Dying közel tíz percét, azt úgy üli végig ledöbbent arccal az ember, hogy utána meg se tud szólalni. Annyira hiányzik ez a magából kivetkőző, ősi megőrülés, amit a klasszikus Gojira képvisel, és ezt nem pótolja semmilyen production quality, vagy semmilyen pozitív hozzáállás. Nálam itt esett el a Fortitude, és hiába szeretném, hogy tetszen, egyszerűen, mint Gojira album nem működik úgy, ahogy működnie kéne. Nincs olyan mélysége a témáknak, hiányzik belőle az az elmebeteg higgadtság, amit a Gojira megtestesít.

Ha valakinek ez az első Gojira lemeze, akkor nála biztos baromira betalál. Mert tényleg egyáltalán nem szar! Csak ennek az illetőnek nehogy véletlenül egyszer a kezébe kerüljön mondjuk a Magma, mert utána soha nem tenné fel a Fortitude-ot mégegyszer…

Tényleg, távol álljon tőlem, hogy savazzak egy ilyen nagyszerű zenekart, mint a Gojira. Elképesztően nehéz felülmúlni azokat a lemezeket, amiket a Duplantier testvérek eddig összehoztak, és mondok jobbat, nem is kell. Ad azért valami maradandót ez a lemez, csak bárcsak több feszültség szorult volna ezekbe a dalokba. Valószínűleg nem tartozom bele abba a célközönségbe, akiknek a Fortitude-ot szánták, de az tény, hogy most lejjebb adott a zenekar egyediségéből és kreativitásából, de nem baj, majd a következő aztán tényleg hibátlan lemez lesz.

Írta:Petróczi-Farkas Ádám
Tags,