DEEP GLAZE - ARCADIA LEMEZKRITIKA

Új anyaggal jelentkezik a 2017-es Pressure EP-je után először a Deep Glaze friss csapata. Az új cucc, habár kislemez, felfogható egy holisztikus koncept albumként, amiben a tematika az utópia és az elvágyódás. Az utóbbinál talán kevés kép ragadja meg jobban a mai magyar fiatalok kollektív képzeletét. Ezt az artikulálatlan eszképizmust, ami megpróbál valami kivezető csatornát találni a millenáris generáció számára sivár 21. század Magyarországáról, a banda 2019-es Monotony című singlejében énekelte meg.

Az Arcadia hasonlóan az elvágyódás motívumaival operál, a hangulatai viszont más irányokba visznek, mint a Monotony sötét, synth-popos post-punkja. Itt inkább az utópia hamis eufóriájának a megidézése a modus opernadi, ennek megfelelően a hangzás sokkal felemelőbb, inspirálóbb. Ezeknek a vibeoknak a megragadásához a banda a dream pop, a pop rock, a post-punk és a jangle pop műfajait idéző megoldásokat használ, amiket ugyanakkor képesek a saját szájuk íze szerint értelmezni. Ennek az eredménye pedig egy szépen kimért, átgondolt hangzáspaletta lett, amiben az úszós euforikus szintetizátorok soundja minden eddigi DG anyagnál jobban dominál.

A Space and Time című nyitódal orgazmikus, lebegős szinti soundokkal kezdi be az albumot, amit New Orderre hajazó post-punk riffek és jangle pop ritmusgitár követ. Ez a szám egy erős kezdőlökést ad a hallgatáshoz és szépen megadja az lemez alaphangját. Hasonló New Orderes synth rock világok térnek vissza a No Promise of Eternityn is.

A Morning Lightot bekezdő moody riff alap Deep Glaze hangulat, de faszán építik tovább egy epikus, melankólikus, valahogy furcsán ambivalens érzéseket ébresztő balladává. A háttérben váratlanul felbukkanó para sound, ami lehet szinti vagy gitár is valami weird effekttel, egy érdekes csavart ad a szám második felének.

Szépen építkezik a Slow Car nevet viselő darab is, ami az egyik kedvencem az EP-ről. A számot egy szinti drone kezdi be, amire lomha beatet és fülbemászó refrént építenek a srácok. A refrén utáni tetőpont meg úgy hangzik, mint Paul Atreides theme songja a Dűne egy jól sikerült feldolgozásából a ’80-as évekből: epikus, pszichedelikus, felemelő.

Az albumzáró Unknown az új anyag egyik legerősebb száma, ahol a banda a lemezen először elmegy heavybb irányokba egy baljóslatú torzított gitár témával, amit egy elképesztően tökös és catchy riff ellenpontoz. Ezen a számon szépen látszik, hogy Yorgosék egyre jobban játszanak a dinamikával: a finom kezdés után egy súlyosabb részt hogyan követnek egy leüléssel, majd a korábban felvillantott ötletet szépen kiegészítve hogyan építik tovább a számot (hasonlóan a Pressure-ön hallható I’m your stranger-hez).

A lemez közepén helyet foglaló Lalala – The Afternoon a srácok által megfogott dream popos esztétika egy gyengébb oldalát mutatja fel: habár a hibátlan production és a spagettiwesternes gitár riffek, illetve a szép összhangzás miatt abszolút nem lesz hallgathatatlan a szám, nem túl karakteres vagy könnyen visszaidézhető darabja a lemeznek.

Ehhez kötődik az egyetlen problémám az anyaggal: a hangzás profi és átgondolt, de néha lehetne karakteresebb, bevállalósabb instrumentális oldalon és a vokálok részéről is, amik persze korrektek, de nem igazán emelik ki Yorgost a magyar, undergroundabb rockbandák énekesei közül, habár ez nem feltétlenül probléma. Az én ízlésem mindig a heavybb, kísérletezőbb zenék felé húzott, úgyhogy ez nem biztos, hogy mindenkinek zavaró.

Erről az albumról végső soron úgy summáznám a véleményemet, hogy egy két szám esetében pengeélen táncol, hogy nem lesz belőle „inspiráló háttérzene”, de egy szép és igényes visszatérés a banda négyéves hiátusa után. Abszolút érdemes ráhallgatnia annak, aki vibeolta a Deep Glaze korábbi cuccait, de a dream pop, a pszichedelikus pop-rock, vagy akár a frissebb Tame Impala anyagok kedvelőinek is bejöhet.

Írta:Makai Bence