Abigél – Sugarmama Albumkritika

Az Abigél eddigi anyagai számomra egyet jelentettek az újkori magyar grunge zenével, ráadásul ebbe az immár 30 éves stílusba még újat is tudtak mutatni. A Sugarmama megjelenésével azonban egy sokkal légiesebb, könnyedebb irányba indul el a történet. A nem sokkal több, mint 30 perces albumon leginkább koncerten együtt éneklős, könnyen befogadható, fogós számokat kapunk, melyek viszont hangzásban és minőségben kellően magasra teszik a mércét. A már említett korábbi Abigél dalokban imádtam ezt a komor, elgondolkozó grunge-os flesst, megfűszerezve mesteri hangszeres játékkal és rengeteg progos elemmel. A Sugarmama azért eléggé eltér ettől a grunge-tól, ehelyett brites indiebe megy át sokszor, azonban mégis sokat megtart a remek instrumentális ügyességekből. És azért dara is akad bőven, nagyon ütős és emlékezetes riffekkel rukkoltak elő a srácok. Ami az egészet elviszi a hátán azonban mégis a rettentő fogós, énekelhető refrének, melyek igazán felemelő hangulatúvá teszik a Sugarmamat.

Hiányzik-e a nehéz grunge az új Abigélről? Persze, hogy hiányzik, de ez nem baj, hiszen a Sugarmama egészen más célokat hajszol. A covid okozta borultságot és bezárkózást elküldi a picsába, és arról szól, hogy nyomassuk már a koncerteket végre úgy, mint régen. Mind szövegeiben, mind zeneiségében ez egy felszabadult lemez, mintha a régi ólomsúlyokat levetve, immár könnyű mozdulatokkal lépdelne előre az Abigél.

Külön érdemes a lemez hallgatása közben a hangzásra odafigyelni, hiszen a srácok ebben is remek munkát végeztek. Az RH stúdióban rögzített dalokat Zwickl Ábel keverte a frontember Várallyay Bebe közreműködésével, a mastersávok behúzásáért szintén Zwickl Ábel volt a felelős.

 

Az album a címadó Sugarmama dallal kezdődik, és itt egyből kb be is tudjuk lőni, hogy mi fog ránk várni a következő bő fél órában. A Mary Jane-en érezhetünk egy erős Queens Of The Stone Age hatást, összességében remekül van tálalva ez a szám, és hoz egy baromi erős instrumentális részt is, ami engem levett a lábamról. Hálistennek Várallyay Bebe jó kiejtéssel énekel angolul, ha ez nem így lenne az megölné az egész miliőt.

A Seems Like brutál komoly riffel nyit, imádnivaló egy dal, remekbe szabott szerkezettel, és elegánsan fogós refrénnel vési bele magát az emlékezetünkbe. Ez volt az a tétel, aminél első hallás után az a gondolatom támadt, hogy milyen jól állna neki egy karcosabb, kraftosabb ének, viszont a sokadik pörgetés után állt össze a kép, hogy valójában ez a kissé lágyabb, ugyanakkor profi vokál egy tök fasza stílusjegy, ha nem is első blikkre, de teljesen beleillik az Abigél-képbe.

Különösen vártam a Space Rock albumverzióját, ugyanis ezt a trekit a srácok tavaly előadták nekünk akusztikusan a Faded Sun sessionjében. Nyugis, de nagyon szépen kibontakozó számról van szó, ugyancsak fülbemászó dallamokkal. A Snips hangulatos átvezetője előkészíti a terepet a lemez második feléhez, mely a külön single-ként is megjelenő Fool’s Golddal indul be. Ez az a szám, ami nekem nem annyira kattant be, nagyon erősen kezdődik, de utána kicsit magára hagyja a hallgatót.

Jön viszont a Delicious Princess, ami szerintem annyira el van találva, teljesen maxolja azt, amiről ez a lemez szól. Pofátlanul könnyed, csajozós darab, annyira egyben van, semmilyen hiányérzeted nem marad utána. Teljesen jól működik az együtténekeltetős rész a szám vége felé, sikerült a srácoknak az élő flesst megörökíteni. De persze nemcsak ettől lesz élő a hangzás, hallatszik a felvételeken az egybejátszás, és igazi power triohoz mérten őszinte és puritán a hangszerelés.

A Curve Fever egyik kedvenc dalom a lemezről, végig fenntart egy ilyen könnyed feszültséget, amit aztán a lehető leg odaillőbb módon bont ki és futtat fel egy ilyen jammelős gitárszólós részbe, majd végül a dal egy bruce dickinsoni magasságokba törő énektémával teljesedik ki. Az egész tételen végigfut egy ilyen Kasabian inspirálta, laza elegancia. Milei Bálint, a zenekar dobosa elmesélte nekem, hogy a „Curve Fever” valójában egy német flash játék, amit az egyik alkotótábor alatt toltak megállás nélkül, és ezek a kedves emberek ehhez címeztek egy egész dalt a lemezen. Zseni.

Sokszor jutott eszembe a Sugarmama hallgatása során a „felszabadulás” szó, de annyira egyszer se, mint a lezáró Moon Of Swans alatt. A valamivel nagyobb lélegzetvételű szám egyértelműen a lemez legmélyebb dala, őszinte érzelmeket közvetít. Ad egy pici szeletet abból az érzésből, mint amikor végre rájössz valamire, vagy otthagysz valamit, ami addig lehúzott, és érzed a bőrödön a szabadság tapintását.

Szóval kurvajól sikerült a Sugarmama, pár dolognak le kell esnie, de ha elkapod a vibeot amiben a srácok vannak, vigyorogva hallgatod végig a lemezt, és ott akarsz majd lenni minden Abigél koncerten.

Írta:Petróczi-Farkas Ádám
Tags,